image :: 2020. december 18., péntek, 20:26:48 :: 4 komment

- Ezt nem hiszem el.
- Hallotttál már arról a tanításról, hogy a világ tükör? Ami másokban bosszant, magadban nem tudod elfogadni, amikor kritizálsz valakit, magadban keresed a hibát, és amikor panaszkodsz valamire, magadat kellene építened.
- Tényleg? A világ tükör?
- Igen.
- Akkor kérem a tükörképemet, és viszlát.

 

freedom :: 2020. december 18., péntek, 15:18:32 :: 2 komment

Felmerülhet a kérdés, hogy miért teszek ki vegyszerekről és gombákról képeket, miért erről írok és miért itt.

Hidd el, nem itt kezdtem. Már minden más földi lehetőséget kihúztam a listáról.

Kétlem, hogy létezik hely, ahol elutasítóbbak az emberek a pszichedelikus élményekkel kapcsolatban, mint a pszichedelikus fórumok. Egy random katolikus templomban nyitottabb fülekre találnék.

A felhasználók legalább fele valószínűleg megélhetésből termeszt gombát, tudóst akar játszani, miközben olyan sima az EEG-je, hogy a szenzor elsírná magát, ha rátennék az illető fejére.

Mások a megoldatlan problémáik elől menekülnek, ami beleférne, ha nem akarnának mindenki mást berántani a gödörbe.

És vannak a szakértők, akik elő akarják írni, mit csinálj és mit ne, hogyan csináld, melyik ajánlást kövesd, és milyen következtetésre kell juss.

Az utóbbi típussal kapcsolatban úgy nyolcéves korom körül rájöttem, hogy ha az ellenkező irányba indulok, mint amerre tolni akar, az nem garancia semmire, viszont ha hallgatnék rá, nyilvánvaló, hova jutnék. Elég, ha ránézek az illetőre.

Meghívtak egy fórumra, ahol az emberek elvileg varázsolnak és démonokat idéznek. Kötelező bemutatkozást írni. A többség olyanokat ír, hogy szabadidejében szeret energiagömbökkel játszani. Ez a norma. Ha azt írom, hogy szeretnék elmerülni a Jupiter óceánjában, és összeolvadni a folyékony tudattal, az nem elég informatív, és különben is, hol lakom és mivel foglalkozom.

Miért, Lilith ezeket nem tudja rólam?

Részletesen leírtam nekik egy dolgot azok közül, amelyeket józanul bármikor látok. Kiborultak. Volt, aki meg akart menteni vagy orvoshoz küldeni. Mások szerint elkéstek vele. Egy ember akadt, aki írta, hogy évekkel ezelőtt, amikor rengeteget meditált, látott hasonló lényeket.

Ők árulnak ezer dollárért succubus-idéző manualokat, és küldik egymásnak a varázsigéket, amelyekkel meg lehet szólítani Lucifert és a szomszédjait. Bele se gondolok, mi lenne, ha azok válaszolnának.

Beszéltem azokkal is, akik "fénytest-integrációt" és "12 spirálból álló DNS-építő" négyszemközti tréningeket vállalnak skype-on. Mind meg akart gyógyítani abból, amire évtizedek óta vártam.

Milyen szellemi szinten lehet az, aki abból az információból, hogy másként érzékelem a világot, mint ő, azt a következtetést vonja le, hogy azért fizetnék neki, hogy ez a különbség eltűnjön, ahelyett, hogy sokszorosára nőjön?

Hogyan akar tanítani nekem a felsőbb szférákról bárki, aki ronda?

Ha nem tudja megoldani azt, hogy húszévesnek nézzen ki, vagy legalább lefogyjon, akkor mi az, amit meg tud?

Miért ír ezekről könyvet az, aki főállásban irodában dolgozik? Én is dolgoztam irodában, csak közben nem írtam könyvet arról, hogyan olvadj össze a "felsőbb éneddel", hogyan "teremted a valóságodat". Annak, hogy nem írtam ilyen könyvet, nem a lustaság volt az egyetlen oka.

- Hogy telt a napod?
- Rohantam a munkahelyemre, mert lekéstem a buszt. Az írósztalomnál ülve átlebegtem az asztrálsíkra, ott találkoztam Horus-szal, aki kétszer is megdugott. Utána főztem a főnöknek kávét, megválaszoltam az emailjeit, megtöltöttem a mosogatógépet, és beugrottam a multi-dimenzionális énem főnixmadár manifesztációjához. Dumálgattunk arról, miért is tértem vissza a Földre spirituális gyógyítóként. Hazafelé láttam egy akciós konyhabútort az újságban, amit meg kell vennünk a hétvégén.

Valahogy így.

Az összes, vagy szinte az összes sarlatán.

Ebben az a legszomorúbb, hogy ők takarják el azt, ami a valódinak nevezett világ mögött van.

Ha velük nem lehet vagy nem érdemes beszélni róla, akkor kivel az?

A legtöbb ember vagy bármit elhisz, amit épp olvas, vagy mindent elutasít, és szkeptikusnak nevezi magát.

Azért szembesülök ezzel újra és újra, nehogy egy pillanatra elfelejtsem, hogy dualista világban élek, és hátradőljek, hisz mégsincs akkora baj, mint gondoltam.

Mit tegyen, aki szeretne dolgokat elhinni és megtapasztalni, viszont agya is van?

Vagy az, aki csak kicsit szeretne ezekből, és közben ő cseresznyebefőtt? Ezt azért kérdezem, hogy ha már kitörtünk a dualizmusból, bele ne essünk a szentháromság csapdájába.

Végülis hallgathatnék arra, aki szerint minden, amit láttam, hallucináció. Ezt már akkor tudja, amikor még semmit nem meséltem neki, és semmit nem kérdezett róla. Csak azért dohányzik, hogy biztos legyek benne, ő a helyes döntéseket hozza az életben, és érdemes hallgatni rá.

Az egyetlen szer, amitől valaha mocsokban fetrengtem, vagy a tükörbe néztem bűntudattal, és ami miatt fogadkoztam, az alkohol volt. Fizikai elvonási tünetem is attól lettek. Ezt issza szinte mindenki. Erre mit mondjak?

Értem, hogy van, aki nem lesz tőle függő, nem kezd sóvárogni utána. Van, aki képes arra, hogy társaságban, kis mennyiségben, kulturált keretek között igyon depresszáns idegmérget. Ezt ajánlja a társadalom.

Azokat becsülöm, akik meghallgatnak, és nem akarják megmondani, hogy mit tegyek és mit ne. Az orvosi eskü alapja, hogy "ha nem tudsz segíteni, ne árts". Ezt ki lehet terjeszteni arra, hogy "amit nem láttál, arról ne beszélj hülyeségeket". Aki ide jár, annak ez sikerül. Örülök, és büszke vagyok.

Találtam egy rejtett ajtót, amelyet mások is kerestek. Nekem kinyílt. Vannak, akiknek szintén kinyílt. Úgy tűnik, ők az első ijedség után sikítva visszaszaladtak, vagy csecsemőpózban remegve várták, hogy így vagy úgy véget érjen.

Kimentem, szétnéztem, és láttam, hogy az emberiség egy kocka alakú, ablaktalan betonbörtönben él. Ezt előtte is sejtettem. És így is van.

Visszatértem. Nem azért, mert vissza akartam, hanem mert még nem jöttem rá, hogyan tudok kiköltözni, vagy folyamatosan és fizikailag is kijárni.

Szeretném elmondani, mit láttam odakint. Szilánkok hallatán az emberek vagy őrültnek néznek, vagy gyógyítóhoz küldenek, vagy azt mondják, ez érdekes lehet, viszont félnek. Az utóbbiakat tisztelem.

A wannabe-jógatanár exem minden őrültséget elhitt, amit olvasott. Meditált tizenkét éven át. Én megittam valamit, és láttam azt, amiben ő hitt, és amiben én nem hittem. Ettől kiborult, közölte velem, hogy szerinte ezek a szerek milyen energiaszinten vibrálnak. Aztán feladta élete álmát, a jógaiskolát, és dolgozik a bankban, amit utál, és azt írta nekem, hogy ő itt és most akarja élvezni az életet.

Az nem fér a fejébe, hogy igyon meg egy teát, amit főzök neki, és életében először talán ne csak nyomtatásban lásson csakrát. Ő hitt benne, nem én. Én csak a látvány alapján tippelek rá, és abból a tényből, hogy kétszáz alkalomból úgy százkilencvenszer láttam. Arany színű. Úgy ragyog, hogy időnként csukott szemmel a sötét szobában feküdve a retinámra gondoltam.

Ha nem csakra, akkor valaki ezzel integet nekem.

Örülök, hogy van, és hogy ragyog rám.

Egy másik dologról fél év után esett le, hogy az őrangyalom lehet. Egyáltalán nem úgy fest, ahogy elképzelnénk egy angyalt. Neki is csápjai vannak. Arrafelé ez a divat.

Abból jöttem rá, ő ki lehet, hogy találtam képeket, és a geometriából és a leírásokból következtettem rá. Ezután megmutatta az arcát. Azóta pláne le akarok vele feküdni. Rá fogok jönni, ez hogyan lehetséges. Ő türelmesen vár, és lebeg körülöttem. Van, hogy "józanul" is látok belőle egy villanást.

Röhej, amikor valaki azt mondja, hogy azt látom, amiben hiszek. Még fél évvel ezelőtt sem hittem angyalokban. 

Lassan az összes bibliai és egyiptomi szimbólumot láttam. Fogalmam sem volt róluk. Ez hogyan lehetséges?

Marad az, hogy kimegyek egyedül, megnézem, hogy még mindig ott van-e, és látom, hogy egyre jobban ott van. Leírom itt, ahol messze a legértelmesebb reakciókat kapom.

Időnként tudom, hogy egyedül vagyok, és az egész világot képzelem. Máskor felmerül, mi van, ha mégsem.

Tisztázzunk valamit.

Mindezt azért mondom el neked, hogy magamnak segítsek. Önérdekből teszem. Ha rájövök, hogyan tudok szerek nélkül vagy szerekkel kiköltözni, vagy rendszeresen fizikailag kijárni, felőlem mindenki punnyadhat abban, amiben szeretne. Minél kevesebben jutnak ki, annál jobb érzés, hogy nekem sikerült.

Újabban azt gondolom, hogy ha neked segítek, az jó nekem.

Máskor úgy érzem, valakik kezet (csápot) nyújtottak nekem, és ezt akár tovább is nyújthatom feléd, mert esetleg nem vagy kész találkozni velük.

Tegnap megnéztem az Arrival című filmet. Annyian lehúzták, hogy eddig kihagytam. Ebben az a vicces, hogy ha korábban megnézem, akkor nem fordulhatott volna elő az, hogy mindent azelőtt leírok, hogy látom benne. Például azt, hogy az idő nem lineáris, hogy van, aki segítene, ha nem félnél tőle, illetve hogy az emberiség kollektíven alkalmatlan a fogadásukra, és ezt ők is tudják.

Tegnapelőtt jöttem rá, hogy ideje elővennem.

Miért írom le ezeket, és látok pár nappal később egy filmet, amely erről szól?

Miért látom először csukott szemmel, és jelenik meg utána ebben a valóságban?

El tudod képzelni, milyen tudás és erő áll rendelkezésre azokon a "helyeken", ahová járok?

Ez más, mint amit valaki eufória céljából beszedne. Arra ott az extasy vagy a heroin. Az uttóbit nem próbáltam. Fájdalomcsillapító van itthon, és tudok fejben szorozni.

Van, amikor meginni se könnyű a gombateát.

Utána órákon át fekszem hanyatt mozdulatlanul. A paralízis már segítség, mert különben sem mozoghatok, különben megszakad az adás. Ma reggel kipróbáltam, és már a kezem mozgatása sem fér bele.

Ha mozgok vagy felkelek, akkor látom körülbelül azt, amit másoktól olvastam róla.

És némi extrát. Például, amikor kimegyek a fürdőszobába, a padló átlátszó. Zöld és sárga csápok és egyéb testrészek tekergőznek alatta. Rájövök, hogy egy tartályban élek egy földönkívüli világban. Ez vicces.

Amikor a falban, a csempe mögött látom a testet, amire vágyom, az zseniális. Már készen van, itt van, arra vár, hogy bele tudjak bújni. Utána majd ki kell találnom, mit kezdek a hadsereggel, amikor kiérkezik. Rendben lesz. Mindig is hittem, hogy a megjelenés és a tudás kéz a kézben járnak.

Mozdulatlanul hanyatt feküdni órákon át egy dolog.

Amikor előttem áll egy vénusz légycsapója - pióca - ragadozó démon három méter magas hibridje, az a másik. Volt, hogy fekete lények álltak körbe, és ahogy közelebb jöttek, fuldokolni kezdtem. Ezután beraktak egy gépbe, amely blokkolta a gondolataimat.

Olyankor felmerült, hogy ezt talán mégse kéne. Vagy mondjuk kevésbé gyakran.

Ha kinyitottam a szemem, eltűntek. Egyszer fordult elő, hogy utána telefonáltam.

Horrorfilmeket évtizedek óta nem nézek. Bár ez más. Akármennyire rémisztő dolgokat láttam, mindig találtam bennük esztétikát.

A horrorfilmekben látható gusztustalanság, rothadás és dekadencia az emberi elme vívmánya.

Mindenesetre a szinte esztétikus szörnyek is megviseltek. Sejtettem, hogy ezt ki kell bírnom, ha látni akarom, mi van mögötte.

Kétszázból úgy tíz alkalom volt igazán rémisztő. Ennek részben az lehet az oka, hogy például az izzó lávával borított, élethű pokolból, ahol a démonkutya bámul az arcomba, ma már mosolyogva feljövök.

Tanulási folyamat eredménye. A félelmet legyőzte a kíváncsiság.

Nézhetem úgy is, hogy valaki többszörösen meg akart győződni arról, hogy komolyan gondolom.

Egy ponton úgy döntöttem, felhagyok azzal, hogy kinyitom a szemem, lesz, ami lesz. Ezután volt pár alkalom, amikor úgy éreztem, hogy hello van.

Ha egy fotelben ülsz, vagy valaki veled van, ezeket nem látod. Szinte biztos, hogy jól érzed magad, nevetsz, és közben valamiből meggyógyulsz. Ezért lehetséges az, hogy bárkinek is ajánlom.

A fenti dolgokkal akkor találkozhatsz, ha körbe akarsz nézni odakint. Azért vannak, hogy visszafordulj.

Hatékonyak. Eddig senkivel nem tudtam érdemi és kétoldalú kommunikációt folytatni arról az óriás fehér tintahalról, amelyik magával hurcol, vagy arról, hogy melyik világban vagyok dinoszaurusz-sárkány, miért emlékszem rá, és hogyan felejthettem el.

Aki azt mondja, hogy ezeket hallucinálom, azt állítja, hogy az agyam szuperszámítógép, amelynek munka közben is maximum 0,1%-át használom, és ami valami ismeretlen okból képes arra, hogy olyan 3D és 4D fraktálokat generáljon és mozgasson valós időben, amelyeket egy felsőkategóriás földi számítógép hónapokon át számolna úgy, hogy közben nem csinál semmi mást.

Azt is állítja vele, hogy az agyam digitális.

Aki bármi olyat mond, ami arra vezet, hogy ezt a maximum 0.1%-ban használt szuperszámítógépet egy esőerdőben élő gombafaj képes aktiválni, és ez az evolúció eredménye, azzal többnyire akkor beszélek utoljára.

Szeretném, hogy tudd, létezik egy világ "odakint" (vagy idebent), amelyről az embereknek fogalma nincs. Ez a világ mindent, ami a művészetben és vallásokban valaha megnyilvánult a Földön, nagyságrendekkel felülmúl.

A valóság, amelyben itt élsz, ketrec, ugródeszka, vagy inkubátor.

Az élet, amelyet tapasztalsz, és kb. az összes tanítás, amelyet valaha hallottál, vicc.


 

update :: 2020. december 18., péntek, 13:38:02 :: 2 komment

Úgy hat éve nem jártam Magyarországon. Le vagyok maradva.

Ott elérhető már az a szolgáltatás, hogy kijönnek hozzád éjjel, ingyen elviszik a hűtőszekrényedet, és beraknak helyette egy másikat, ami ugyanúgy néz ki, és üres?

Hogy a hűtőmágneseket átrakják-e, nem tudom. Gondolom, igen.

Itt remekül működik, csak sajnos nem emlékszem, hol rendeltem meg, és a honlapjukat sem találom. Szeretném kérni, hogy jöjjenek gyakrabban. Ha minden reggel üresen találnám a hűtőt, tök gyorsan lefogynék.

 

nostalgy :: 2020. december 17., csütörtök, 19:24:55 :: 2 komment

Régen, ha beszélni akartam valakivel, akiről ezer éve nem hallottam, felmentem az Iwiwre.

Aztán megette a matáv.

A kék rettenetről évekkel ezelőtt töröltem magam.

Most itt a műköröm. Ha beszélni akarok valakivel, megnyitom a kapcsolatokat, odagörgetek az illetőhöz, visszahajtom a hüvelykujjamat, és a közepével megpróbálom őt eltalálni.

A hüvelykujjam 90 fokban hajlik visszafelé, tehát nem reménytelen.

Többnyire mégis a telefonom választ valakit a kijelzőn látható nevek közül. Olyan is előfordult már, hogy még az előtt ki tudtam nyomni az ilyen hívást, hogy a másik fél felvette volna, és közben egy harmadik személyt sem invitáltam csoportbeszélgetésre.

Ha el van mentve a számod, előbb-utóbb sorra kerülsz.

 

 

snow :: 2020. december 17., csütörtök, 18:04:13 :: 0 komment

A hegyen működik a varázslat.


 

brain :: 2020. december 17., csütörtök, 17:23:20 :: 2 komment

Közben a Lion’s Mane is felcseperedett. Most terem másodszor. Az átmérője kétszer akkora, mint az öklöm.

Ő nem pszichoactív. Azon kívül, hogy finom, regenerálja az agyat, sőt, új idegsejteket épít. Agygombának is nevezik.

Valami oka csak van, hogy újabban szinte bármit, ami leesik, a levegőben elkapok, és a fizikán gondolkodom.

Vagy ő, vagy a másik, vagy ketten együtt.

 

diy :: 2020. december 17., csütörtök, 16:02:22 :: 0 komment

"Gondoskodó állam", az.

Hogyne.

Azért kell ezt is nekem csinálni itthon. Normális világban a psylocibint és a DMT-fumarátot recept nélkül árulnák a gyógyszertárban, és a fentiekhez néznének először a szemembe, mielőtt kiküldik.

(Az éter és az NaOH szégyellősek voltak a fotóhoz.)

Igaz, eltartott három hétig, mire az IT-cégemet regisztráltattam az adatbázisukba. Egyedül őket találtam, akik kiküldik ezeket postán, és használható webshopjuk is volt.

Mostmár urániumot is tudnék rendelni. Gondolom, 1% és 20% lehetnek. Van vagy száz féle kiszerelés belőle. Azt még fel kéne tornázni 90% fölé.

Ez a hátránya annak, hogy egybeépítik a mosógépet és a centrifugát. Minden ruhát kézi programon mosok. Nincs elég holtjárat ilyenekhez.

Mondjuk, megkérdezhetném a perzsa csajt, aki rámírt a társkeresőmön, és el akart költözni Iránból Svájcba (vagy bárhova). Ő az iráni atomegyezmény miatt vesztette el az állását. Talán adna tippeket. Bár a relativitás-elméletes kérdésre nem mondott semmit.

Nem, nem akarok uránt rendelni.

Amikor feljelentett a két rendőr az autópályán, egyetlen kérdésük volt, ami zavart.

- Mi a foglalkozásod?
- Mit tudom én. És neked?

Na jó, nem tudtam ezt válaszolni, és ennyire szemtelen sem lettem volna, ha válaszolok. Mire finomítottam rajta, megtalálta a monitoron.


  

Ezt csak az éter miatt rakom be.

 

Ma már nem tetszene ez a film. Részben ilyenek miatt gondolja az állam azt, hogy ő dönti el, mit teszek a tudatállapotommal, és ilyenek miatt gondolja a társadalom, hogy az államnak joga van ehhez.

Ennek kevesebb köze van ahhoz, amit csinálok, mint például a polgárháborúnak a sportíjászathoz.

 

race :: 2020. december 16., szerda, 16:51:13 :: 20 komment
transmission

Az ember egyik kedvenc mondata, hogy "Győzzön a jobb!"

Győzzön a szebb, okosabb, erősebb.

Szó se róla, a verseny motivál és előrevisz. Már akit. Ezért fontos, hogy máraki legyél.

Ha nem engednénk a versenyt, zuhanna a minőség.

Ez így van.

Közben valahogy a szórakozásod is mások győzelme és veresége lett. Szépségverseny, valóságshow, olimpia, forma-1, sakk. Igaz, ami neked szórakozás, az másoknak munka. A figyelmeddel támogatod őket. Amikor ketrecharcot nézel, az hasonló ahhoz, mintha ételt osztanál.

Olyan világban élsz, ahol Napoleon és Nagy Sándor pozitív példának minősül. Könnybe lábadnak tőlük a szemek. Akiket ők az otthonukban meglátogattak, azok szeme is könnybe lábadt. Kinek ezért. Kinek azért.

"Elit" és "sikeres" körökben a menő és az alapelvárás között helyezkedik el, hogy elolvasd az Art of Wart. A könyvet, amelyik azzal kezdődik, hogy az uralkodó számára demonstráló hadvezér kinevez pár udvarhölgyet parancsnoknak, és arra utasítja őket, hogy a többi táncoslányt állítsák sorba. Amikor a sorban álló táncoslányok vihognak, a hadvezér figyelmeztetés nélkül kivégezteti a sorbaállítással megbízott udvarhölgyeket. Az uralkodó csettint, látva, hogy mekkora rend lett.

Ez üzletvezetőknek ajánlott esszenciális olvasmány. A Sopranos című sorozatban is folyton előkerül, és nem a maffiafőnök emlegeti, hanem az okos, művelt és empatikus pszichiáternő. Mentségére szóljon, ő sosem vihog.

Tudod, ha a világ így működne, az emberiség rég megszűnt volna létezni. Dehogy. Akkor meg sem született volna.

Azt hiszed, az, hogy látszólag létezik a Mars, és látszólag nincs rajta élet, azt jelenti, hogy sikerült elbújnod?

Azért maradt az emberiség életben, mert szerencséjére még senki sem talált rá, és mire ideérnek, tele kell pakolni a sztratoszférát rakétával, aztán győzzön a jobb? Vagy majd valamelyik hacker ráküldi az intergalaktikus űrhajóra a windowsos computervírust?

Elismerem, gyönyörű gondolat, hogy a kőszén úgy alakult ki, hogy a tektonikus kőzetlemez rácsúszott a fákra, és a mélybe gyűrte azokat. Látva, hogy mennyi kőszén van a Földön, valószínű, hogy ezek a lemezek nem egyszerűen csúszkáltak, hanem ugráltak, mint a láncra vert csahos kutya.

Ezért különös, hogy a kőszénbánya nem úgy néz ki, mint a nápolyi. Pedig van róla vers is. "Habár alul a fája / S rajta palája / Azért az íz az úr."

Nem szimmetrikus nápolyira gondoltam, hanem olyanra, amelyben a három centi magas kőszénrétegeket ötszáz méter magas tektonikus lapok választják el egymástól. Miért? Szerinted, ha ledöntesz egy erdőt, és elpárolod belőle a vizet és az összes gáz állapotú szénhidrogént, és millió éveken át préseled izzó kövek között a föld mélyén, a keletkező szénréteg milyen magas lesz?

Nyilván nem egy erdőből alakult ki, hanem rettentő sokból. Világos. És közben lekoptak a feleslegessé vált kőzetlemezek, hogy a szenet majd ki lehessen bányászni.

Az is lehet, hogy nem sok kőzetlemez volt, hanem egy darab bolygó hollandi palaprés, amelyik felemelkedett, oldalazva letarolta az erdőt, aztán lenyomta a föld alá, arrébb csúszott róla, felemelkedett, és így tovább.

A kőolaj úgy alakult ki, hogy a forró kőzetlemez alá szorult a plankton.

A plankton, amelyet ma ismersz, évmilliós degeneráció végterméke. "Megmérettettél, és könnyűnek találtattál", mondták rá. Ezért úszik a víz felszínén.

Az ősi plankton még nehéz volt, és utat tört magának a kőzetlemez alá. Sütkérezett egyet a pokol tornácán, hogy távozzon belőle a víz. Miután távozott belőle a víz, nem lett a víznél könnyebb, és nem az óceán tetején úszott. Kőolaj sosem úszik a vízen, és ez az óceánok élővilágának hatalmas szerencséje.

Miután a víz távozott belőle, csak a köveknél lett könnyebb, a víznél nem, ezért sréhen felkúszott Texas alá, hogy a Ewing családnak a napi betevőért ne kelljen bárányokat tartania.

A plankton ezzel szórakozott évmilliókon át, mert akkor még nem volt Internet. Miután megteltek az olajtározók, a plankton megtanult a víz tetején lebegni, és közben az evolúció vége felé, az emberrel egyidőben megjelentek a Földön a baktériumok. Ez az új típusú élőlény már képes volt arra, hogy a döglött planktont még azelőtt lebontsa, hogy az az izzó kőzetlemezek alá befúrná magát, és ott olajjá változzon.

Kétségtelen, hogy ezért található a Földön kőszén, kőolaj, és földgáz, és nem azért, mert valaki kételkedett abban, hogy az ember első dolga a magfúzió szabályozása lesz.

Biztos, hogy az ember azért van életben, mert fogalma sincs senkinek arról, hol rejtőzhet. Kizárt, hogy bizonyos értelmi szint fölött a "győzzön az erősebb"-nek létezik alternatívája.

Szerinted indokolt elvetni a lehetőséget, hogy valaki vagy valakik mégiscsak sejtik, hol él az ember, és végtelenül türelmesek vele? Sőt, ki tudja, mi okból, még szeretik is.

Ez rossz lenne neked?

És ha így lenne, miért nem jönnek ide segíteni?

Miért gondolod, hogy nem jönnek?

Lehet, hogy kerülik a tömeget, mert a falkába verődött ember reménytelen.

Lehet, hogy nem csak az embert szeretik, hanem a ráját, polipot, kígyót és az ízeltlábúakat is. Esetleg azért tették őket ide, hogy szokjad, hogy ilyen is van, és majd kevésbé sokkolódj, amikor összefuttok egymással.

Lehet, hogy megvárják, amíg nem csak megbarátkozol ezekkel az élőlényekkel, hanem rájössz, hogy a fő szerepük nem a tápláléklánc, és nem muszáj az alapján osztályozni őket, hogy melyik "hasznos" és melyik "káros".

A lények, akikről beszélek, nem azért néznek ki ijesztően, mert meg akarnak téged enni, hanem azért, mert az szexi.

Akik meg akarnak téged enni, azok ártatlanul festenek. Akad köztük játékosnak tűnő csiga, akit gyerekeknek rajzolnál. Azok sem téged akarnak megenni, hanem mindent. A fákat, sziklákat és óceánokat. Valakinek takarítania is kell.

Amikor készen állsz, észre fogod venni a segítő kezet.

Most mi legyen? Érezz hálát?

"Isten irgalmazz."

Amikor sétálsz, és látsz egy futrinkát, és nem taposod agyon, azt várod, hogy térdre boruljon, hamut szórjon a fejére, hajbókoljon, mert nem ölted meg, és onnantól kezdve minden nap könyörögjön, hogy holnap is hagyd életben?

Vagy azt szeretnéd látni, ahogy a kitinpáncélján csillan a fény?

Esetleg szívesen beszélgetnél vagy játszanál vele, ha lehetséges volna? Vagy ha nem vele, akkor a rókával? Vele játszani már lehetne, ha képes volna bármire két másodpercnél tovább figyelni. 

Azon kívül, hogy a futrinkának jó, hogy nem taposod agyon, neked is jó, hogy ő létezik. És nem azért jó, mert megeszi a kertben a "káros" állatokat, hanem azért, mert szép, és mert szalad. Azért jó, hogy él, mert szeretheted.

A "káros" állatok közül kerülnek ki a lepkék és a pillangók. Szoktál bennük gyönyörködni?

A lény, aki a kezét nyújtja feléd - vagy amije épp van neki -, nem hálát vár tőled és nem földreborulást, hanem azt, hogy ha lehetséges, ne pusztítsd ki egyszerre a rókát, a futrinkát és önmagadat.

Ebből is látszik, hogy az intelligencia és az optimizmus tetszőleges arányban képes elegyedni egymással.

A hajlongásra Napóleonnak, Nagy Sándornak, Sun Tzunak és a hozzájuk hasonló szerencsétleneknek van szüksége. Értelmes lényt más dolgok hoznak lázba.

A versenyszellemet megtarthatod. Felejtsd el, hogy háború csak a Földön zajlik. Ó, dehogy. Háború magasabb szinteken is létezik, sőt, ott létezik igazán, csak éppen nem a másik fél megsemmisítése vagy szolgasorba taszítása a cél, hanem a képzeleted, akaraterőd, és koncentrációd fejlesztése.

Minél több teremtő erővel bírsz, annál fegyelmezettebb gondolatokkal kell rendelkezz a saját érdekedben. Van, ahol ezt gyakorolni lehet. Főleg akkor, ha képes vagy eljutni oda.

 

perspective :: 2020. december 16., szerda, 13:57:49 :: 0 komment

Ez volt már?

Egy ukrán lánnyal akartam találkozni, akivel szerelmesek lettünk egymásba, már amennyire telefonon lehetséges, ha a hívás folyton megszakad, mert az ő telefonja rossz.

El akartam küldeni neki a régi telefonomat. Ő nem fogadta el, hiába mondtam neki, hogy nem ajándéknak szánom, csak szeretném, hogy tudjunk beszélni.

Úgy döntöttem, hogy átadom személyesen.

Kievből öt órán át utaztam bérautóval. Az első tíz perc iszonyatos volt, mielőtt rájöttem, hogy akár ki is engedhetném a kéziféket.

Közel jártam a szállodához, amikor éjszaka az erdőben totálkárosra törtem két autót. Az egyik az volt, amelyben ültem.

Lelassult az idő. Láttam, ahogy felrobban a légzsák. Áramlott a fehér füst. Gondoltam, ideje kiszállni.

Mire magamhoz tértem, tizenkét ukrán vett körbe. Idegesnek tűntek.

A kereszteződést körbeölelő terület tele volt rozsdamállott, rommá tört autóval. Odatettünk még kettőt.

Egyikük beszélt angolul. Velem maradt és tolmácsolt. Mivel a rendőrök szondájában lemerült az elem, adtam nekik akkumulátort.

Kérdezték, mit keresek Kievtől több száz km-re éjjel az erdő közepén, ha egy szót nem tudok ukránul. Felmerült a lehetőség, hogy megmondjam nekik, hogy egyike vagyok azoknak, akik azért jönnek ide, hogy a legszebb és legbevállalósabb nőiteket elhordják külföldre, és közben rommá törjék az autótokat.

Ezt átfogalmaztam.

Dima, a tolmács értette. Azt mondta, nekik ezzel jót teszek, magamat szívatom vele. Az ő szívét összetörték, és egyedül neveli a lányát.

Azért vettek körbe tizenketten, mert ha baleset történik, telefonon hívják egymást. Nem engem akartak ellenőrizni, hanem a rendőröket. Ez érthető, ha belegondolok, hogy ceruzaelemre nem tellett a rendőrségnek, miközben az összes rendőr a legújabb iPhone-nal játszott.

Az éjszakát egy hotelben töltöttem, mert hajnalban mentünk a rendőrségre. Dima és a barátja, akinek az autóját összetörtem, jöttek értem, és vettek nekem ételt.

A baleset után az ukrán lány nem vette fel a telefont. Tudtam, hogy a készüléke valóban rossz, talán ki se csörög, ezért odataxiztam a megadott címre. A szállodától egyórás út volt. Nem a távolság, hanem a kráterek miatt.

Olyan címet adott, ami a Google mapen létezett, a valóságban nem. Az utca ott volt. A házszám hiányzott.

Ahogy vártam rá az esőben, tudtam, hogy nem fogunk találkozni. Az utazást a kezdetétől fogva baljós jelek kísérték.

Csak át akartam élni, hogy várok rá az esőben, fázom, és gyönyörű ukrán lányok bámulnak, hogy mit keresek ott.

Bementem egy épületbe, amihez képest bármi, amit a Stalker című filmben látsz, Disneyland. Szürreális volt látni, hogy ott vagyok, besétálok, felkúszom a tizedik emeletre, és becsöngetek valakihez. Pedig ez történt.

Később egy helyi nő és egy férfi próbálták megtalálni a házszámot. Nem akarták elhinni, hogy az a szám kimaradt. Becsöngettek több helyre, és kérdezték, hová tűnt a szám. Senki nem tudta.

Három nap után hazamentem. A szállodában és a kievi szerelmi fészek panzióban nem értették, mit keresek ott egyedül.

Én se értettem.

Kievből felhívtam az orosz exemet, akinek a családja Ukrajnában élt. Kiderült, hogy épp hazalátogatott. Letettem, és visszahívtam ukrán számról. Kérdezte, hogy ez mi volt. Mondtam neki, hogy amikor Ukrajnában van, ukrán számról hívom, így illendő.

- Mit keresel itt?
- Szerinted?

Miután beszéltem vele, beültem egy étterembe. Velem szemben ezt láttam a falon:


A társkeresőm neve Diamonds.

Az ő jógaiskolájának a neve, amelyet segítettem felépíteni, Shine.

A többi szó jelentésén még töprengek.

Már a zürichi reptéren jártam, amikor az ukrán lány előkerült. Azt írta, bocsássak meg, mert ő sosem fog megbocsátani magának. A nővére azt mondta neki, hogy szexturista vagyok, és ő félt, hogy bántani fogom.

Elhittem. Nem kért tőlem semmit, pont az volt a baj, hogy a telefont sem akarta elfogadni, pedig a hívásaink húsz másodpercenként megszakadtak.

Nem fért a fejébe, hogy valaki találkozna vele úgy, hogy nem vár három hónapot, például azért nem, mert egyszerre maximum egy nővel szeret kommunikálni, és ha minden találkozással hónapokat várna, az nem az ő élete volna, hanem valaki másé.

Nem értette, hogy az volt a harmadik alkalom, hogy repülőre ültem.

Az emberek imádják mondani, hogy "neked könnyű", "neked jó", mert akkor nem kell belegondolni abba, hogy a zebránál miért nem várom meg a zöld lámpát, miért érzek bűntudatot, amikor épp nem csinálok valamit, és miért érzem folyton úgy, hogy nem csinálok semmit.

Készítettem neki egy videót, hogy érezze a törődést.

Nem nagy szám, annyi a lényeg, hogy látszik rajta a SIM kártya tokja, amelyet azért vettem Ukrajnában, hogy tudjunk egymással beszélni.

Hogy kerek legyen a történet, a kártya forgatás közben kiesett a tokból, és elveszett.

A szigetet, amely mellett laktam, és ahová időnként beúsztam, már nem mutattam meg neki.

 

 

you are :: 2020. december 16., szerda, 00:44:14 :: 0 komment

Időnként úgy tűnhet, hogy hülyének nézek mindenkit, és ez igaz.

Látod, kiraktam a ház falára a hóembert. Havat is kapott. Itt főleg idős emberek és farmerek élnek. Az utca elején lakom, és szeretném, ha hazafelé jövet látnák, hogy nem akarom őket megenni.

Nem feltétlenül olyan itt az élet, mint ahogy kívülről látszik.

Az igaz, hogy a boltban a földkerekség összes szállítható gyümölcsét megtalálod, és szinte mindből van bio. Eddig az összes orosz barátnőm kiborult azon, hogy itt milyen mangók vannak, pedig ők valami érthetetlen okból össze-vissza szoktak utazni, és valaki mindig vesz nekik valamit.

A múltkor az egyik szomszédom látta, hogy új hűtőt hozott a postagalambom. Felemelte és felhozta az emeletre. Hirtelen nem tudtam mit kitalálni, adtam neki egy bio avocadót a konyhából.

Láttam rajta, hogy még az életben nem evett avocadot, úgyhogy odaadtam neki az összeset.

Pszichiáter férj és középvezető feleség nem azt teszik a gyerekeik asztalára, amit szívük szerint tennének, mert az drága.

Amikor Oroszországban jártam, tök jó volt, hogy megveszel valamit a boltban, telefonálsz egyet, és hazaszállítják. Előfizetsz az Internetre, aznap bekötik. És működik.

Itt ilyenekre két hetet kellett várni. Úgy értem, a covid előtti időszakban.

Mosogatógépjavítás két hónap múlva.

Ma felhívtam a szervízt, hogy nem működik a fűtés. A mesterember kérdezte a telefonban, hogy van-e sütőm, mert akár ki is nyithanám bekapcsolt állapotban.

Oroszországban sokkal szebb egy random lakás belülről, mint itt. Nagyságrendekkel jobb ételeket lehet rendelni. Csak ne akarj kinézni az ablakon, ne akard megnézni, hogy a hegy tetején milyen színű a hó, és ne gondold azt, hogy a bélszín és a hátszín két külön dolog.

Furán érzem magam, amikor fotókat rakok ki.

Én se mindig itt laktam.

Olyan szobában laktam, amelynek nem volt ablaka.

Annak, hogy mit értél el az életben, semmi jelentősége nincsen.

Ha egy lakásban élsz, ami nem a tiéd, és úgy érzed, hogy ezen vagy azon a téren kudarcot vallottál, ugyanannyit érsz, mint ha milliomos lettél, vagy megvalósítottad az összes álmodat.

Annál, hogy mit értél el az életben, sokkal fontosabb, hogy jó illata legyen a lehelletednek. És amikor mégsincs, akkor ne lehelj rá senkire.

Szinte biztos, hogy fogalmad sincs róla, ki vagy és mi vagy.

Amikor rájöttem, ki vagyok, az egyik első gondolatom az volt, hogy mindenkit megszívatok.

Ezt a vágyat azóta is dédelgetem.

Időközben felmerült a lehetőség, hogy esetleg szólok neked arról, hogy te ki vagy.

Mivel jó eséllyel nem fogod elhinni, a tervem, hogy mindenkinek az arcába nevessek, végrehajtható marad.

Sokkal több vagy annál, mint amiről álmodni mersz.

Nem arról beszélek, hogy tudsz te gyorsabban is futni, vagy kaphatsz egy jobb állást, vagy sikerülhet az anyósodat elrejtened az anyósnyelvek közé.

Arról beszélek, hogy alkalomadtán akár el is felejtheted azt, hogy az evolúció terméke vagy, és ha ráérsz, a teremtmény szót is kihúzhatod az önéletrajzod első oldaláról.

Addig, amíg hiszel a tudományban, erre nem fogsz ráébredni.

Eszembe sem jutott, hogy dobjuk ki a fizikát, vagy hogy ne ütköztessük a részecskéket. A részecskéknek az a dolga, hogy ütközzenek. Ők ettől boldogok. Időnként átfut az agyamon, hogy mi lenne, ha kilépnék a komfortzónámból, és én is összeütköznék valamelyikkel. 

Zseniális gyógyszerek léteznek. Ha a kezedbe akad olyan, amitől jobban érzed magadat, okvetlenül vedd be.

Csak azt akarom mondani, hogy a társadalom, amelyben élsz, minden létező módon visszatart attól, hogy kibontakozz. A csapda az, hogy azt hiszed, hogy ez máshogy van.

Azt gondolhatod, hogy a társadalom számára hasznos, ha kibontakozol. Azt hiheted, hogy ebben érdekelt a munkahelyed.

Azt tudtad, hogy az egyik leghívogatóbb leszállópályát úgy hívjuk, hogy a vénusz légycsapója?

Ki akarna neked rosszat? Az emberek? Az állam? A földönkívüliek?

Várjunk csak.

Mikor mondtam én, hogy ez rossz?

Hallottál már arról, hogy teher alatt nő a... bármi, ami teher alatt nő?

Ugye.

Na, és ki rakott téged a teher alá?

Szerinted?

 

what :: 2020. december 16., szerda, 00:34:56 :: 0 komment

Ez hirtelen felindulásból történt, amikor hazajöttem a körmöstől, és állt a fűtés.

Majd csinálok normálisat is. Például megmosom előtte az arcomat. Ilyenek.

 

 

snowmaniyaa :: 2020. december 15., kedd, 20:15:28 :: 1 komment

Pedig zenélő hóembert is építettem nektek.

 

progress :: 2020. december 15., kedd, 20:02:38 :: 6 komment

Úgy látom, a néggyel ezelőtti poszt mindenkinél kiverte a biztosítékot.

Kár.

Bár eleve egyre nehezebben írok.






 

they know it better than you :: 2020. december 15., kedd, 06:07:10 :: 3 komment


"Soha nem látott részletessségű" képek a Napról.

Általános iskola negyedikben szövegolvasást gyakoroltunk.

Tíz perc alatt el kellett olvasni egy írást és válaszolni a kérdésekre. A cikk a Napról szólt. Az egyik kérdés az volt, hogy milyen színű a Nap.

Aki elolvasta a szöveget, az tudta a helyes választ, hogy fehér. Kapott egy ötöst.

A többiek odaírták, hogy sárga. Ők egyest kaptak. Kár komplikálni.

A legszegényebb gyerek az osztályban Zsolti volt. A falu végén lakott egy romban. Ételt az iskolán kívül esetleg álmában látott.

Zsolti remekül olvasott. Talán mert okos volt. Talán mert két évvel idősebb volt a többieknél.

Zsolti is kitöltötte a lapot.

"Milyen színű a Nap: fehér (sárgás)"

Kapott egy egyest. Különben túl jó lett volna az élete.

Minek okoskodott. A válasza alapján ő volt az egyetlen az osztályban, aki olvasni is tudott, és a szemének is hitt. Nem értem, miért úszta meg egy egyessel. Meg is verhették volna. Már ha áramszünet miatt nem opció az elektrosokk.

Szerinted túlzok?

Alsóban az osztályfőnök időnként fejbeverte azt, aki rosszul válaszolt. Felsőben az iskolaigazgató földrajztanár felelés közben fenékberúgta az illetőt. Nem gyakran és nem mindenkit. Értett belőle a többi. És közben röhögtek.

Többnyire a legsanyarúbb sorsú gyerekeket verték. Őket lehet. Azokat ütötték és rúgták a tanárok, akik a legtöbbet olvastak, mert nem volt tévéjük, mert könyvekbe menekültek a családjuk elől, és mert okosak voltak, csak nem tudtak otthon tanulni.

A buta és jómódú gyerekeket sosem bántották.

Ez az iskola.

Mire kijárod az általánost, rég betörtek. Már nem vitatkozol.

Tudtad, hogy az emberiség évezredeken át vak volt? Most is az. És a Nap fehér, nemigaz?

Azért a fehér a tudományos válasz, mert a tudomány szerint létezik fény, és az nem lehetséges, hogy valami, ami sárga, fehér fényt sugározzon.

Szívesen elmagyarázzák neked, hogy miért látod sárgának.

Például azért, mert az ég kék.

Ez értelmes gondolat. Az izraeli zászlót is kék-sárgának látod. Kék-fehérre szerették volna festeni, hogy elrejtsék a rengeteg aranyat. Nem sikerült. Lebuktak. A kék mellett a fehér sárga.

Kivéve a Holdat és a csillagokat. Ők felmentést kaptak.

Érdekes. 

Talán azt is hallottad már, hogy azért látod sárgának a fehér Napot, mert este nézel rá, amikor az ég kiszűri a kék fényt.

Az ég azért szűri ki hajnalban és este a kék fényt, hogy napközben visszaadja, és az egész ég kék lehessen.

A te hibád, hogy rosszkor nézel a Napba.

Nyilvánvaló, hogy a csillagászok arra törekszenek, hogy a lehető legtorzítottabb, legkevésbé használható fotót készítsék a Napról a legdrágább távcsövek segítségével, pillanatokkal az előtt, hogy a horizonton eltűnne. Ezért tűnik a Nap minden fotón, amit nem színeztek át, sárgának. 

Miért hinnél a szemednek? A tudósok jobban tudják nálad. Kijárták az egyetemet. Le is doktoráltak.

Ami egyes-egyedül annak köszönhető, hogy képesek voltak elismételni, amit mondtak nekik. Képesek voltak arra, hogy azt válaszolják, amit a kérdező hallani szeretne.

Azokra hallgatsz, akik ennyit tudnak. Számodra ők a norma.

Vagy talán nem, mert mégiscsak visszajössz ide, és elolvasol. Nem kellene sértegesselek.

Meg akarlak ölelni. Szeretlek. Szeretném, hogy jobban nyisd ki a szemedet.

Nézd meg, mit mondtak neked

Azt, hogy akik felnéznek az égre, és nem tudják, hogy a tudomány szerint fehér, azok a tudatlanok.

Akik felnéznek az égre, és bár tudják, hogy a tudomány szerint fehér, mégis leírják, hogy sárga, azok a deviánsok. Esetleg ők a laposföldhívők. Az mindig előkerül, ha kifogytunk az érvekből.

A tudósok okosak. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor nem lehet tovább foltozni az elméletet, mert már nem csak recseg-ropog, hanem dől össze, akkor kitalálják, hogy létezik a sötét anyag. Sőt, nem csak létezik, hanem 90-98%-ban abból áll az Univerzum.

A sötét anyagnak kellene megmagyaráznia, hogy miért nem repülnek szét a galaxisok, és miért tágul gyorsuló ütemben az Univerzum.

A sötét anyagban nem az a legszebb, hogy bár azért találták ki, hogy a fenti megfigyeléseket megmagyarázza, nem magyarázza meg őket. Ez csak a bónusz.

Az benne a legszebb, hogy úgy nevezik, hogy sötét.

Bemutatkozik a tudomány.

Miért nevezik sötétnek?

Mert nem látod.

Tehát sötét.

Hiszen ami sötét, azt nem látod.

Nem tudtad?

Azért játszanak az összes filmben kizárólag fehér színészek, mert a feketék hiába mennek el a castingra, nem veszik észre őket. Ha kiabálnak, azt esetleg meghallják a fehérek. Az empatikusabb rendezők ilyenkor elsírják magukat. Szeretnének segíteni, mégsem tudnak. A film vizuális műfaj. A feketéknek marad a rádiójáték.

A rabok azért viselnek fekete-fehér csíkos ruhát, hogy félig észrevétlenül ki tudjanak sétálni a börtönből.

A tigrisről és a zebráról egyes országokban a mai napig azt tartják, hogy az több tucat állat, amelyek mindig együtt rohangálnak.

Hiszen a sötétet nem látod.

Egyébként bárki, aki nem kretén, valamit, ami láthatatlan, úgy nevez, hogy láthatatlan.

Ehhez nem kell Arany János ötvenezer szavas szókincse. Ez benne van abban az ötszáz szóban, amellyel elboldogulsz a hétköznapi életben.

Nem is értem, miért kellene azon lovagolni, hogyan nevezik el. Nem az a lényeg.

Picasso is ráhányhatott volna a festményeire, mégis látnád a lényeget.

Rejtély, hogy miért nem tette.

Ahogy az is rejtély, hogy miért nem csirkeanyagnak hívják azt, ami összetartja az Univerzumot. Ami láthatatlan, az pontosan annyira sötét, mint amennyire csirke.

Tehát azok az emberek fogják elmagyarázni neked, hogyan működik a világmindenség, akik szerint színvak vagy, rosszul nézel az égre, és akiknek az intellektuális csúcsteljesítményén kifog az ötszáz szavas szókincs.

Ők tudják jobban, mert ők adtak egymásnak diplomát.

Ismételd el, amit mondanak, különben egyest kapsz, és még örülhetsz neki, hogy megúsztad az elektrosokkot.

Arra gondoltál már, hogy esetleg nem az a tudatlan, aki nem olvasta az 1984-et, hanem az, aki olvasta, és azzal a szóval jellemzi, hogy utópia?

 












 

channel :: 2020. december 14., hétfő, 21:36:26 :: 0 komment

Ezen a videón két évvel ezelőtt még felhúztam volna a szemöldökömet. Ma már bólintok.

Arról beszél, hogy az idegenek kapcsolatba lépnek egyes emberekkel, hogy rajtuk keresztül húzzák feljebb az emberiséget és ezt a valóságot.

Ezt elvileg nem ő mondja, hanem rajta keresztül az egyik idegen.

Én látom is őket, ezért mondom, hogy több értelme van ilyen videókat nézni, mint elolvasni a napi híreket.

A "nagy kép" nem olyan egyszerű, hogy vannak az emberek, és vannak a földönkívüliek másik bolygókon. A létezésnek több szintje van. Magasabb tudatállapotok magukba foglalnak alacsonyabbakat. Leegyszerűsítve olyan, mint a hagyma vagy a matroska-baba.

Például így lehetek egyszerre az a lény, aki álmodja a világot, a dinoszaurusz-sárkány, akit a többiek szórakozásból ledobtak, ahogy az izlandi gyerekek hajigálják egymást a tóba, és az, aki itt ül a monitor előtt, írja neked a bejegyzést, és várja, hogy manifesztálódjon, amit szeretne.

Tudom, hogy ezt nehéz lehet elhinni.

Ha a tizedét láttad volna annak, amit eddig én, elhinnéd. Csak nem biztos, hogy te azt a részét szeretnéd látni, amit én.

Nem kell mindenkinek pszichedelikus anyagokat szedni. Van, akinek végképp nem kell.

Van száz más módszer. Meditáció, lucid dreaming (tudatos álom), szinkronitás észlelése, önhipnózis, stb.

Sőt, az idegenekben sem kell hinned. Van, aki az angyalokban hisz. Az is működik. Vagy nevezheted őket magasabb tudatszinteknek.

A lényeg a vágy, hogy feljebb emelkedj. Ha szívből vágysz rá, meg fogod találni a te utadat. Sem én, sem más nem fogja megmondani, hogy a tiéd melyik.

Inspirálni szeretnélek, hogy figyelj magadra.

 

phases :: 2020. december 14., hétfő, 15:23:41 :: 0 komment

Van egy visszatérő jelenség, amelyet sokáig nem tudtam hová tenni.

Mielőtt rátérnék, kezdjük az alapokkal.

Az utazásaim intenzív szakasza vizuálisan vagy valóságos vagy hiperrealisztikus. Úgy látom, hogy ott vagyok. Legfeljebb azért tűnhet nem valóságosnak, mert a helyszín nem a Föld.

(Miért pazarolnám a Földre a gombát? Itt lenni anélkül is megy.)

(Ki tudja, ahhoz mit vettem be és hol, hogy itt legyek.)

Részletgazdaságban és élethűségben össze sem lehet hasonlítani az utazásaimat az álmokkal. Élethűségben ahhoz hasonlítanak, mint amikor "ébren" vagyok. 

A fizikai érzés egyelőre hiányzik, leszámítva speciális helyzeteket, például a repülést. Figyelembe véve, hogy milyen helyeken járok, lehet, hogy ez ajándék. 

Nevezzük ezt a látványt fullscreen kijelzőnek. A "valóságot" is úgy látom, mintha fullscreen tévét néznék. Itt hozzáadódik az, hogy érzem, hogy ülök a széken vagy megérintem a falat. Ott még nem érzem ezeket.

Ez volt az intro. Térjünk rá a jelenségre.

Időnként a kép két szélén emberek jelennek meg. Ők nincsenek azonos kontextusban a kép közepével. A Földön tartózkodnak, hétköznapian viselkednek és úgy is néznek ki.

Köztük és köztem nincs interakció. Engem nem látnak és nem érzékelnek.

Ilyenkor úgy tűnik, mintha két kijelző lenne. Középen van egy kevésbé széles képernyő. Ezen az utazást látom valamelyik Földöntúli tartományba. A tripek nagy részén csak a középső kijelzőt látom, teljes szélességében, akár a valóságot.

"Mögötte" van ez a nagyobb kijelző, amelynek csak a két szélét látom. A közepét a kisebb eltakarja.

A széles kijelzőn sétálnak az emberek. Visszatérő helyszín a kórház, vagy például az elektronikai szaküzlet, ahol a kiállított tévéket bámulják. Esetleg megjelenik a bolti dolgozó, aki a tévéket állítgatja.

Ezen azt látom, amit akkor látnék, ha kiraktam volna egy kamerát a valóságba.

A két kijelző műsora között nincs összefüggés. Például a középen lévő képen úszom a kék folyadékban a bohóccal és az alien gyerekjátékokkal, amelyek vagy élnek vagy nem. A látóterem szélein egy ruhaboltban sétálnak az emberek. 

Egy idő után az utóbbi kijelző eltűnik, és a másik fullscreenre kapcsol. Onnantól már csak a másik világot látom, az embereket nem.

Beszéltem erről fórumokon. Kiderült, hogy mások is látják őket, függetlenül attól, hogy ők középen mit látnak. 

Már aki látja.

A materialista magyarázat az, hogy "az embereket (is) az agyad generálja".

Nem tudom, van-e olyan fázisa az utazásaimnak, amire ésszerű magyarázat lenne az, hogy hallucinálom. Azt tudom, hogy erre a részletre különösen értelmetlennek tűnő felelet. Miért generálna az agyam két független mozifilmet, egyet a Földön, egyet egy digitális polipok lakta dimenzióban, és miért rakná az egyiket a másik elé, középre?

Nemrég olvastam, hogy hasonlót olyanok is látnak, akik nem használnak pszichedelikumot, hanem "asztrálutaznak".

Egyiküktől hallottam egy értelmesnek tűnő magyarázatot.

Azt mondta, hogy azok az emberek, akiket látok, valóban ott vannak. Csak nem tudnak róla. Álmodnak.

Ez több okból tűnik logikusnak.

Először is, ezek az emberek többé-kevésbé földi világban járnak. Engem nem látnak, nem foglalkoznak velem, miközben a kép közepén álló egyiptomi istenek vagy fekete ráják látnak és kommunikálak velem. Ők nem alszanak. Ahogy én sem.

Ilyenkor a kettő között, a tudatos álomhoz hasonló, ahhoz képest kevésbé kontrollált, ám stabilabb állapotban vagyok. (Tudatos álomban, úgy tudom, a profik is maximum 10-20 percet képesek eltölteni, és az már eredmény. Az én rekordom tudatos álomban olyan öt másodperc.)

A kép szélein lévő emberek nem látják, amit én. Körülöttük nem az van, hanem valami kollektív álomvilág.

Ha néha-néha valamelyikük betéved középre (egyszer, maximum kétszer fordult elő), akkor full alvajáró módba kapcsol, újra és újra nekimegy a falnak, vagy úgy mozog, mint egy japán táncolóegér. Aztán eltűnik. Lehet, hogy ő ezután zihálva ül otthon az ágyon, rémálomból ébredve, amelyre alig emlékszik.

A kép szélén lévők is masszívan el vannak varázsolva, viszont nem sétálnak neki a falnak. Körülbelül annyira öntudatlanok, mint a valóságban, tehát még képesek navigálni a tárgyak között.

Tegyük hozzá, amikor én normálisan álmodom, én is el vagyok tévedve. Én sem tudom, hogy alszom.

Ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy álmodban másik valóságba kerülsz, amelyik ugyanúgy létezik, mint ez, csak másként működik.

Ez nem új gondolat, rengetegen hisznek benne. Ami új lehet - ha igaz -, az, ahogy a jelét látom.

"Normális" álomban nem látok egyszerre két valóságot (vagy egy valóság kétféle megjelenését), és én is el vagyok tévedve, ezért ott esélytelen megmondani, hogy találkozom-e másokkal, vagy mindenki én vagyok.

Az is fontos, hogy amikor ezeket az embereket látom (ami csak alkalmanként történik meg), az kizárólag az utazás elején lehet, amikor még "közel" járunk a Földhöz. Valahol a bohóc és a pokolkutyák környékén. Mire az élő és belülről kígyópikkelyekkel borított űrhajóba szállok, az emberek réges-rég eltűntek.

A kérdés az, hogy miért kutat az emberiség bármi mást ahelyett, hogy ezt kutatná.

Miért mennél valaha fogorvoshoz vagy fodrászhoz, ha létezik olyan dimenzió, ahol a gondolataiddal formálod az anyagot, már amikor nem vagy benne elveszve?

Mi van akkor, ha lehet sokkal több időt tölteni benne, sőt, oda is lehet költözni?

Talán azért nem kutatják, mert ez a valóság is álom. Ebben még jobban elvesztek.

 

 

deal :: 2020. december 14., hétfő, 11:00:28 :: 0 komment

Vajon ha abbahagynám a panaszkodást amiatt, hogy szimulációban élek, és nem figyelmeztetnék rá másokat, cserébe kicserélnének nekem valamit a konyhában?

 

És ha igen, mi legyen az?

 

A konyha.

 

A Föld.

 

A szimuláció.

 

ban hua intro :: 2020. december 14., hétfő, 03:28:36 :: 0 komment

Villog a kép. Hiányoznak a színek.

Megérkezett a bohóc. A többiekkel együtt bámul az arcomba.

Fémketrecben fekszik, így nem süllyed el. A ketrec nyitott. Ő vagy magatehetetlen, vagy nem akar kimászni.

Csak néz belém.

Úszunk együtt a türkizkék áttetsző lében. Fekete rácsokat látok. A szokásos. Vajon mennyire tudom irányítani? Lássunk egy fekete, meghatározhatatlan ruhához tartozó csipkemintát. Ez többnyire magától jön.

Nem jön. Hagyjuk, ez mozi lesz. A színek már alakulnak.

Reccsen a fal. A külső hang megrémít. A látvány feketére vált. A sötét folyadékban látom a körvonalakat újrarendeződni.

Tudja, hogy nem az én hibám volt. Nem mozogtam, nem nyitottam ki a szememet. A hang zavart meg. Próbál visszavinni oda, ahol voltunk.

A kép világosodik. Mágikus jelekkel borított polip vigyorog a képembe.

Milyen polip? Ez honnan került ide? A reccsenés előtt is itt volt?

Játékosnak tűnik.

A kertben valami állat, valószínűleg macska ugrik a hóba. A résnyire nyitott ablakon beszűrődik a hang. A polip, a folyadék és a többi lény feketére vált. Már csak foltokat látok. Ez nem lesz így jó. Le kell menni az alsó szobába. Az csendesebb.

Aha. Ahhoz meg kéne tudni mozdulni.

A kisujjamat tudom mozgatni?

Nem.

Mielőtt megittam a teát, írtam Enikőnek, hogy milyen remek dolog a paralízis.

Emlegetni kellett, ugye?

Azt is írtam neki, hogy elég, ha vele van valaki, aki akár huszonötször elmondja, hogy minden rendben.

Jól hangzik, igaz?

És honnan fogja tudni, hogy el kell mondania?

Paralízisban nem tudsz beszélni. Nem tudsz jelezni, ha kellemetlenül érzed magad.

Nekem oké. Ő hogyan élné meg?

Tényleg ezt ajánlgatom másoknak?

Mit szólnál egy kiruccanáshoz  a Pokolba, paralízisben?

Ez remek ötlet volt. Sikerült lejönnöm. Az arcomba liheg egy izzó démonkutya. Gratulálok.

Most bezzeg vannak színek, éles a kép, és nem reccsen a fal.

Milyen szépen izzanak.

Több démonkutya van.

Na jó, menjünk fel.

Eltűnik minden.

Tudok mozogni?

Nem.

Jó lesz ez.

Látom, hogy valami leesik. Bele a sárba. A víz tiszta. Mi lehet ez, patak?

Két gyerek áll mellettem. Nézem, hogy mit ejtettek le. Nem is a földre, az egyikük lábára esett.

Barna föld áramlik belőle. Ahogy formálódik, sötétebb színű, a szőlőfürt száraira emlékeztető élőlény emelkedik ki. Körülötte zöldre vált a talaj.

Víz alatt vagyunk. A zöld szigetet nézem, amelyen minden másodpercben újabb és újabb létformák rajzolódnak ki. Nem halak, nem ízeltlábúak. A Földön ismeretlen élőlények. Káprázatosak. Tudom, hogy soha nem láttam őket filmben vagy animáción. Az egyetlen, ahol hasonlót láttam, másik utazás volt.

Pár centiméterre a szememtől jelennek meg újabb és újabb lények. A részletekre figyelek. Látom a bőrük textúráját. Látom, hogyan mozognak és lélegeznek. Élethű, színes, a "valóságnál" is reálisabb, amit látok. Nem én irányítom, nem elképzelem. Ott vagyok a vízben, és nézem.

Aki azt mondja, hogy ezt az agyam hallucinálja, annak fogalma nincs, miről beszél. Mégsem nevetni akarok rajtuk. Meg szeretném mutatni mindenkinek, hogy lássa, hogy tudja, hogy van ilyen. Meg akarom osztani a földöntúli szépséget.

A két gyerek már nem áll mellettem, hanem fekszenek, és engem néznek. Nem látom az arcukat. Nyilvánvaló, hogy nem emberek.

Tényleg bedőltem nekik? Elkábítottak. Ezt nem hiszem el. Mit fognak tenni velem?

Felébredek.

Persze, hogy vízről álmodtam. Érthető. Úszik az egész ház. Mindig is úszott. Negyvenöt fokkal el van forgatva. Csak a keretei maradtak meg. Mindenki csurom víz. Mi így élünk.

Úgy tűnik, van egy űrlény a pincében, aki haldoklik.

Az a baj, hogy ő én vagyok.

Oké. Életösztön. Ebből hogyan jövünk ki?

Tehát elvileg agonizálok, és a tudatom egy részével teremtettem egy világot, ahol emberek laknak. Ez a Föld. A tudatomnak ez a része szintén a Földön él, és rájön, hogy haldoklik az űrlény. Mit lehet tenni? Le kell másolnom a génjeit az emberinek látszó, egészséges testembe, aztán a tudata többi részét áthozni.

Rendben.

Emberré változom azért, hogy visszaváltozzam űrlénnyé. Így maradok életben.

Ennek nem sok értelme van.

A lény, köszöni, jól van. Játszik velem.

Addig beszélek és írok ezekről, addig kalimpálok, amíg észrevesznek.

Dehogy. Ők irányítanak és báboznak velem. Sosem tartoztam ide.

Az űrhajójukra tartozom, ahol kígyó és sárkány nők úszkálnak. Belélegzem, amit kilélegeznek, bármi legyen az. Megiszom, ami kifolyik belőlük. Bármi legyen az.

Ennek így van értelme.

Hová lett az űrhajó?

Fűben állok.

Körülöttem apró lények. Nem ellenségesek. Nem is azok, akikkel összebújnék.

Mi történt?

Hogyan jutok ki innen?

Ott a sövény.

Létezik itt olyan, hogy buszmegálló?

Találtam egy ajtót. Belépek.

Ez él.

Minden porcikája méregzöld. Egy lény testében vagyok, aki egy űrhajó. Csak éppen nem azokhoz tartozik, akik felvettek.

Már repülünk is, de hova?

Ez valami intelligencia-teszt volt?

Kétlem, hogy átmentem. És nem tűnhetek túl válogatósnak sem.

Hol vagyok?

Ezt a helyet ismerem. Ide akartam jönni.

Itt minden él. Minden lénynek fémesen csillog a bőre, telis-tele szimbólumokkal, amelyeket nem értek. Azt hiszem, a DNS-ük van ráírva.

Ahogy rám is.

Miért akartam ide jönni?

Ja igen. Szex.

Itt mindenki szép, és mindenki folyton szexelni akar.

Akkor miért nem csináljuk?

Hova tűnnek állandóan?

Mondjuk, ha nem paralízisben és begombázva feküdnék a szobában matracon, hanem fizikailag lennék jelen ebben a dimenzióban, talán több volna az interakció.

Ott egy sáskalány. Egyedül van, és nem szalad el. Magányosnak tűnik. Vele kellene összekeverednem.

Hová megyünk?

Becsalt az erdőbe?

Azt hittem, hogy naiv és törékeny? Hiszen tudom, hogy itt mindenki isten.

Hány éhes földönkívüli vesz most körbe? Hét? Huszonegy? Mindegy, csak szerencsés szám legyen.

Megint buktam a tesztet.

Itt mindenki úgy fest, ahogy szeretne. Minden abból az anyagból áll, amelyet a gondolataimmal szabadon formálhatok, és közben misztikus jelek kerülnek rá az alapján, amivé az anyagot alakítottam.

Gyerekkoromban imádtam vele játszani.

Milyen gyerekkor? Hol voltak űrlények és démonok a gyerekkoromban? Nem a Földön, az biztos.

Miért emlékszem ezekre a töredekékre? Miért tűnnek el újra? Nem is egy gyerekkorom volt, amelyben ezzel az anyaggal játszottam. Több volt, több helyen. Ez nem vízió, nem álom. Ezek emlékek. Hol történtek?

Tényleg egyike vagyok azoknak a sárkányoknak, akik egymással bírkóznak és szórakoznak, és most épp engem dobtak le az alvilágba?

Rájuk is emlékszem.

Na, a tintahal is itt van. Már hiányzott.

Fehér csápjai vannak, világosrózsaszín és lila vonakakkal. Sokkal nagyobb nálam, és időtlen idők óta hurcol magával.

Még nem jöttem rá, hogy élősködik-e rajtam, vagy épp felnevel és tanít.

Vagy keféljünk, vagy egyen meg valaki, csak csináljunk már valamit, aminek van értelme.

Már vagy öt világon jöttem keresztül, és még senki nem ért hozzám, leszámítva a sárkányokat, akik levetettek, és a fehér tintahalat, aki hurcol magával. Ezeket sem érzem, csak emlékszem és látom.

Minek akartam felébredni?

Hogy azzal feküdjek össze, akivel akarok. Hogy legyen hozzá teremtő erőm.

Csak hát amikor felébredek, egyedül vagyok.

Lehet, hogy átmenetileg be kéne érnem emberekkel?

Ők most hol vannak?

Ja, igen. Távol tartok mindenkit, aki belém szeretne, vagy belém szeretett.

Vajon miért? Azt érzem, hogy nem érdemlem meg?

Vagy azt, hogy ők nem elég jók?

És én jó vagyok?

Mit szeretnek bennem?

Azt, hogy nem mondom meg nekik, amit gondolok róluk.

Csak érzik.

Várjunk.

Érzik, amit gondolok, és mégis közel akarnak jönni?

Valami sántít ezzel az elmélettel.

És miért nem elég jók? Szeretem őket.

Azért, mert azt hiszik, hogy normális állapot emberi testben, emberi életet élni. Azt hiszik, hogy ennek lehet bármi más célja, mint az, hogy kikerülj belőle.

Ennyi a baj, nem több. Ennyi pont elég.

Tényleg leírtam a blogomon, hogy az emberi testben élő nőideálom az első randinkon az asztal alá pisilne, és a valódi formájában élő ideálom elpusztítaná az emberiséget?

És ezek után még van, aki olvas? Sőt, beszél hozzám.

Ami döbbenetes, hogy ők ugyanazok, akik azelőtt is beszéltek hozzám, hogy ezt leírtam.

Ennyire látszott rajtam?

Vagy ez ma már elfogadott, mondhatni, kívánatos gondolatsor?

Vagy ők is úgy olvasnak, mint én, hogy minden bekezdésből elolvassák az első két-három szót?

Lehet, hogy tudat alatt ezért írok egymondatos paragrafusokat.

Talán alábecsültem az embereket. Vagy magamat becsültem túl.

Mi lenne, ha a többit is leírnám?

Mi lenne, ha megtaláltam volna azt a nőt?

Akkor itt akarnék dekkolni a Földön?

Végülis megtaláltam. A többi legyen a plasztikai sebészek dolga.

Még jó, hogy évek óta nem járok étterembe.

Ha tényleg én vagyok a lény, aki ezt az egészet elképzeli, igazán segíthetne, és mondjuk megcsinálhatná a mellemet, miközben alszom.

Bár akkor azt mondhatnák az emberek, hogy "Ja, így könnyű!"

És én nem magyarázhatnék feltartott ujjal, hogy "Ugye, hogy ki lehet bírni?"

Végülis szeretem a műtéteket. Az altatás bennük a legjobb.

És az orvos.

Női sebészt akarok.

Olyat, aki irigy rám, mert ő is azt szeretné, amit én, csak a munkahelyi elvárások miatt nem meri megtenni.

Úgy állna bosszút a többi nőn és a társadalmon, hogy engem tökéletesre farag.

Szó nélkül érteném. Megcsókolnám, megölelném, és hazasétálnék.

A többi, ami a listámon van, sebészeti úton nehézkesen menne. Az egyetlen sebészeti megoldás az agyátültetés, amelyet sárkányok hajtanak végre. A jelenlegi testem hiányozna. Végre megszerettem. Marad a DNS upgrade.

Istenem, mit adnék azért, hogy most a női verzióm rajtam feküdjön, és a torkomban legyen a nyelve.

Leszerelném a postaládát, kikapcsolnám az internetet és az áramot, és kidobnám az összes tusfürdőt.

Hogy kerüljön ide?

Lehetne a testvérem. Tízéves korunkban elszöktünk otthonról, eltévedtünk az erdőben, besétáltunk egy házba, ahonnan nem tudunk kijönni, és nem is próbálkozunk vele.

Nem jó. Ha ő a testvérem, akkor vannak szüleink.

Lehetne drogos prostituált, akit félig kihúztam a mocsokból, félig megmártóztam benne vele. 

Az emberek miatt nem jó.

Akkor mondjuk pornózott, de nem emberekkel. Emberrel eggyel se volt. Nem beszélünk közös nyelvet, egy szót se értünk egymásból. Annyit tudok róla, hogy árva, az arca az enyém nőben, és látom a tekintetében, hogy az elméje is.

Inkább legyen mégis a testvérem. Legyünk egypetéjű lányikrek. Elviszem a ruhaboltba, és nézem, ahogy felpróbálja az összes nadrágot, és lucskosan teszi vissza őket a polcra. Hordhatnánk haza nőket a szórakozóhelyekről.

Ezt egy hét alatt megunnám. Túl sok az egyezés.

Lehetnék férfi, ő pedig a nimfomán és nárcisztikus húgom, aki minden emberi kapcsolatomat megfojtja, mert nem viseli el, ha nem vele vagyok, viszont ő a világ legszebb nője. Úgy öltözik és jár, mint egy pszichopata sorozatgyilkos.

Tetszik. Csak sajnos nem akarok férfi testet magamnak. Két nő között ez nem működik.

Lehetne alakváltó pók. Úgy néz ki, mint én nőben. Tudom, hogy folyton meg akar enni. A szeme vörösen izzik, amikor éhes. A bőre tapintása nem olyan, mint az emberé, hanem mint a selyempók potroha.

Ragyogó. Lehetünk mindketten nők. Vele gyerekeink is lehetnének. Mindegyik alakváltó lánypók lenne, olyan, mint ő. Szerteszét szaladnának a világban.

Szex közben arra gondolnék, hogy ha engem nem evett meg, akkor másokat igen, mert valamit ennie kellett. Ne ismerjem őket, ne lássam, és ne a szomszédok legyenek.

Esetleg lehetne fürkészdarázs. Úgy nézne ki, mint én, csak amikor elkalandozik a figyelme, látnám a szárnyait és a fullánkját. Tudnám, hogy azonnal és gondolkodás nélkül megbénítana, ha nem azt tenném, amit akar, de valahogy mindig ugyanazt akarnánk mindketten. Az összes létező módon használnánk egymást, mint két lélegző tárgyat.

Na jó, felőlem lehet ember, lehet valaki más, mint én, és az sem baj, ha nem akar bántani senkit, feltéve, hogy jó illata van, amikor megizzad, és a szexen kívül semmi más nem érdekli, mint hogy lelépjünk erről a bolygóról, bejárjuk a világokat, amelyeket látni szoktam, újakat teremtsünk, és kedvünkre játsszunk azzal az anyaggal, amelyik a gondolataink által formálódik.

Nahát, újra tudok mozogni.

Kedves Univerzum. A gondolatot elküldtem. Kérlek, tedd a dolgod.

 

retro :: 2020. december 13., vasárnap, 15:08:55 :: 2 komment

Szinyei Merse Pál - Kései szüret


 

 

 

here you are :: 2020. december 12., szombat, 13:56:51 :: 8 komment


Na jó.

Elmondom, hogyan működik az Univerzum, mert fárasztó nézni, ahogy vergődnek rajta.

Anyag és energia nem létezik. Legalábbis nem itt és nem abban a formában, ahogy gondolod.

Az ember azért hiszi azt, hogy létezik anyag és energia, mert olyan jelenségeket érzékel, amiket az anyag és az energia következményeinek gondol.

Siralmas.

Ez olyan, mintha sétálnék a tengerparton, megpillantanék a homokban egy teniszlabda méretű gödröt, és ebből levonnám a következtetést, hogy léteznek teniszlabdák. Vagy, hogy létezik legalább egy.

Így gondolkodik az ember. Nem csak emiatt járok fekete ruhában. Ez is belejátszik.

Virtuális valóságban élsz. Itt se anyag, se energia nincs.

Vegyük az elektront.

Az elektron se nem hullám, se nem részecske. Hanem függvény.

A "viselkedése", amit érzékelsz, számítás eredménye.

Ha nem foglalkozol vele, akkor nincs. Vagyis sosincs, szóval, ha nem foglalkozol vele, akkor nem számoljuk ki, hogy mi történne, ha lenne.

Ha elkezded mérni, úgy értem, amikor elképzeled, hogy méred a nem létező részecskét, akkor a szimuláció kiszámolja, hogy mit érzékelsz, és azt érzékelteti veled. Például kiszámolja, hogy a detektor sípol egyet, vagy hogy a katódsugárcsöves (magyarul: régi) tévéd képernyőjén felvillan egy pont. Az a pont, amit az elektron eltalált volna, ha létezne. És ha a pont létezne.

Mivel az elektron függvény, nem kell "logikus" módon viselkednie. Azért viselkedik furán, hogy a szimuláció az arcodba nevessen, és te vele nevess. Na, ez a második lépés az, amelyet az ember valami intellektuális gát miatt nem képes megtenni.

Ha "lejjebb" mész, hogy megkeresd a kvantumokat, kvarkokat, bozonokat és a szuperhúrokat, tehát a "következő szint" törvényeit, úgy emlékszem, azokat automatikusan generálja a program. Ha már egyszer legenerálta őket, többé-kevésbé úgy maradnak. Az algoritmus olyan törvényeket generál, hogy az eredmény konzisztens legyen, a szokásos figyelmeztető paradoxonokkal fűszerezve.

Így lehetséges az, hogy különböző szinteken totál más törvények "uralkodnak". Azt hiszem, végtelen számú szintet le tud generálni. Nem fog. Kétlem, hogy öt-hat szintnél mélyebbre bárki lemegy. Mégis, hogyan? Már az első szinten eltévednek.

És minek mennél le? Nincs ott semmi.

A forráskódot keresed? Keresd máshol.

Fény sem létezik. Ez örömhír. Ha létezne fény, nem látnál.

Gondolj bele.

Ha ránézel fél méter távolságból egy rücskösre, bordázottra festett falra, akkor a retinád tetszőleges pontjára különböző pontokból, különböző irányokból érkező fotonok csapódnának be.

Hello.

Ez azért van így, mert a rücskös falról mindenféle irányban visszapattan (az elképzelt) fény. Mivel a szemlencséd ívelt, különböző pontjain különböző mértékben töri a fényt. A fénytörés mértéke a foton irányától és a becsapódási szögtől is függ. A végeredmény az, hogy a retina egy adott pontjára a fal különböző pontjairól érkezik fény.

Vagyis érkezne.

Egy maszatot látnál, ha így működne.

Erre tényleg nehéz rájönni?

Sóhaj.

Az, amikor fókuszálsz, és élessé válik a kép, szimuláció.

Amikor valakinek "megjavul" a látása, és leteszi a szemüveget, az nem azért történik, mert a szemlencselapító izmai vettek maguknak konditerembérletet. Azért történik, mert az illető elhitte, hogy lát.

Ez a hit lehet annak a következménye, hogy tornáztatta a szemeit.

Csak azt nem értem, miért kell olyan következtetéseket levonni, amiknek nincs alapja.

Amikor egy jelenséget megfigyelsz, akkor kiszámolódik. Különben nem.

A számításokat visszamenőleg is végre lehet hajtani, ezért azt hiheted, hogy amit látsz, az egy időben elnyújtott folyamat eredménye akkor is, ha magát a folyamatot nem követted figyelemmel.

Ezért nem az a kérdés, hogy hol van, amit keresel. Az a kérdés, hogy hol találod meg.

A függvények egymáshoz kapcsolódnak. Ezt a módszert az ember ismeri. Funkcionális programozás a neve.

A funkcionális programkódban nincsenek utasítások, csak függvények.

A funkcionális programkódban az a gyönyörű, hogy szintaktikailag nem csinál semmit. Kérdezel tőle valamit, és válaszol rá. A szépen megírt funkcionális programnak még állapota sincs.

Az, hogy a számítógép technikailag hogyan hajtja végre, más kérdés. A számítógép nem a program.

Te nem a számítógépet érzékeled, és nem is a programot, hanem a számítás eredményét.

És mint tudjuk, minden valamirevaló program rendelkezik rejtett funkciókkal.

Az benne a móka.

 



 
< 1 3 5 6 8 9 10 11 12 13 14 15 16 19 22 26 31 36 42 50 >