step by step :: 2021. június 05., szombat, 18:04:04 :: 0 komment
vylie

A királylány és Vylie belépett a fogadóba. Az emberek megdermedtek. Mintha megállt volna az idő.

- Milyen hamar rájöttek, hogy utálom a csörömpölést - mondta a királylány.

A terem közepén álló asztalhoz ültek, és várták, hogy a deres hajú fogadós odasétáljon.

- Mit szeretnétek? Enni, inni? 

A királylány a fogadós háta mögé lesett, majd a férfi homlokát fürkészte.

- Segíthetek? - kérdezte a fogadós.
- Hogyan lehetséges, hogy se szarvad, se farkad nincsen, mégsem szaladtál el, és nem is támadtál ránk?
- Miért tennék ilyet?
- Úgy tűnik, errefelé ez a protokoll.
- Aki itt helyet foglal, az a vendégem, akit kiszolgálok.

A királylány a férfi arcát fürkészte.

- Nem mindegyik reménytelen - mondta Vylie.
- Hát jó. Gyümölcssalátát szeretnék. Ha az nincs, akkor vegán kaviárt. Ha az sincs, akkor ajánlj valamit, amiben nincsen hús. A barátnőmnek mindegy. Ő csak a kedvemért eszik.
- Van gyümölcs. Ha szabad ilyet mondanom, gyönyörűek a szemeid - mondta a férfi, miközben a királylány testét borító, királykék pikkelyekben csillogó arany íriszeket csodálta.
- Ő tényleg ember? - kérdezte a királylány.
- Aha.
- Titkos küldetésen?
- Nem tudok róla.
- Szeretnél tőlünk valamit? - kérdezte a királylány a fogadóst.
- Szeretném elkészíteni és kihozni a gyümölcssalátátokat.
- Köszönjük - mondta Vylie.

A férfi elindult a konyha felé.

- Miért viselkedik így velünk? - kérdezte a királylány.
- Miért nem azt kérdezed, hogy a többiek miért viselkedtek máshogy?
- Arra tudom a választ. Féltek.
- Mitől féltek?
- Ki tudja? Talán rossz napjuk volt. Lehet, hogy a kígyóbőröm is belejátszott.
- Ennyi?
- Mindentől félnek.
- Miért?
- Ezen tűnődtem. Azt mondják, az ember az ismeretlentől fél. Ez hülyeség.
- Hallgatlak.
- Ahhoz, hogy az ismerttől félhess, léteznie kell legalább egy dolognak, amit ismersz. Ha ezt nézem, kizárásos alapon csak az ismeretlentől való rettegés marad nekik.

Vylie elmosolyodott.

- Mégsem igaz az állítás - folytatta a királylány. - Az ember attól fél, amiről azt hiszi, hogy ismeri. A tudásának, vagyis, amit annak hisz, a nagyobbik fele arról szól, hogy mitől mi baja lehet, mitől miért kell rettegnie, mihez képest apró és jelentéktelen.
- A fogadtatásunk a folyamatos félelmük manifesztációja lett volna?
- Úgy hiszem, igen. Részben ezért égettük el a könyveket álmomban?
- Lehetséges.
- Álom volt, ugye?

Vylie rezzenéstelen tekintettel nézett a királylány szemébe.

- Létezik, hogy imádnak félni? - kérdezte a királylány. - Vagy egymástól tanulják el? 
- Szerinted?
- Ha valamelyik egyedül megy az erdőbe, megehetik a farkasok. Vagy a medve. Esetleg az óriáskígyó.
- Itt nyugodtan tarts hatásszünetet.
- Gyerekkoruk óta azt tanulják, hogy a világ félelmetes és veszedelmes. Azt látják, hogy aki ezt nem hiszi el, annak baja eshet. Vagyis, annak még könnyebben eshet baja, mint a többieknek.
- Vajon melyiküknek esik bántódása? Aki nem hitte el, és nem félt, vagy aki a lelke mélyén elhitte, de ahhoz se volt elég esze, hogy ennek megfelelően viselkedjen?
- Miért, a farkasok félelem alapján válogatnak? Nem a vércsoport dönt?
- Téged megettek a farkasok?
- Nem mentem egyedül az erdőbe... Vagyis, de.
- Mi van akkor, ha nem rettegsz, hanem bizonyos helyzeteket elkerülsz?
- Ez működhet a farkasokkal.
- Óriáskígyóval nem?
- Úgy értem, a farkasok az erdőben élnek. El tudják őket kerülni. Mi bejöttünk a városukba.
- És? Nem támadtunk rá senkire.
- Preventívek akartak lenni.
- Mit akartak megakadályozni?
- Hogy bántsuk őket.
- Miért gondolták, hogy bántanánk őket?
- A kígyóbőröm miatt.
- És? Kígyó vagy?
- Nem. Nem nagyon. Vagyis... Most, hogy belegondolok, mi lenne, ha ma este...
- Bármi is az, benne vagyok - mondta Vylie. - Visszatérve, a megfigyelésed helytálló. Attól rettegnek, amiről azt hiszik, hogy ismerik. Rád néznek, és a kígyót látják benned.
- És a félelmeiket.

A fogadós, kezében két tál gyümölcssalátával, az asztalhoz lépett. Az egyik tál fekete volt, a másik kék.

"Ezt nem hiszem el. Mi van vele?" - kérdezte a királylány szavak nélkül.
"Semmi nincs vele. Ő ilyen."

- Megnézhetlek? - kérdezte Vylie.
- Nem tudom, mire gondolsz - mondta a fogadós.
- Biztonságban leszel, ígérem - mondta a királylány.
- Akkor nyugodtan.

Vylie a férfi szemébe nézett.

- Hónapokkal ezelőtt eltűnt a fiad - mondta.

A fogadós szeme könnybe borult.

- Se búcsúlevél, se üzenet. Hiába kerested - folytatta.

Becsukta a szemét.

- Életben van. A szomszéd városban tartják fogva, és dolgoztatják, mert tartozik nekik.

A fogadós zavartan nézett a nőre. Halvány megkönnyebbülés sem látszott rajta.

- Sejtem, hogyan hangzik - mondta a királylány. - Ígérem, a barátnőm nem szórakozik veled. Az igazat mondja.
- Él a fiam? - zokogta a fogadós.
- Szabadítsuk ki! - mondta a királylány.
- Tartozása van. Ha megszöktetjük, az olyan, mintha lopnánk - felelte Vylie.
- Félreértesz. Egy szóval sem mondtam, hogy szöktessük meg. Kalandvágyból kiszabadítjuk, aztán visszaadjuk. Hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki kifog egy halat, és visszadobja.
- Tudod, mi a hal és a fiú között a különbség? Az, hogy az egyikük apja az asztalunknál állva sír.
- Milyen igaz. Erről megfeledkeztem - mondta a királylány, és a fogadóshoz fordult. - Te miért ácsorogsz? Ülj le mellénk.

A férfi a könnyeivel küszködve helyet foglalt.

Vylie elővett két aranyat és egy térképet a szomszéd városról.

- Ez fedezi a fiad tartozását és a rendelésünket is. A visszajárót tartsd meg. Ebben az épületben tartják fogva - mutatott a nő a térképen lévő, piros szívre.
- Miért? - kérdezte a fogadós. Ezt az egy szót is alig bírta kimondani.
- Mert normálisan viselkedtél velünk - válaszolta a királylány.
- Mindenkivel így viselkedem. Ezért nem jár pénz.
- Ezért talán nem - mondta Vylie. - Viszont szeretnélek megkérni valamire.
- Bármit kérhetsz!
- Mondd el mindenkinek, hogy a királylány vegetáriánus. Én csak az ő kedvéért eszem, akkor sem embert.
- Látod, milyen válogatós? - kérdezte a királylány. - Képzeld el, mekkora kihívás főzni rá.
- Felesleges ránk támadniuk - folytatta Vylie.
- Mindenkinek elmondom! - ígérte a férfi.
- Most menj, és hozd haza a fiadat. Vigyázunk a fogadódra.
- Ha nem gond, lehet, hogy összedobok valamit a konyhában - mondta a királylány.
- Nem tudom, hogyan köszönjem meg.
- Én tudom - mondta a királylány. - Holnap szedd le az agancsokat és a trófeákat a falról, és tegyél a helyükre valami szépet.

A férfi bólintott, elköszönt és útnak indult.

- Gyönyörű volt - mondta a királylány.
- Átmeneti megoldás. A fia boldogtalan.
- Miért?
- Magányos. Nem élhet úgy, ahogy szeretne. Nem beszélhet róla senkivel. Az apjával sem, mert nem akarja bajba sodorni. Az apja így is rég rájött.
- Hol tartanak? Jár érte valami?
- Halálbüntetés. És ez már előrelépés.
- Tudom, hogy most mire gondolsz. Nem. Megegyeztünk, hogy nem uralkodunk rajtuk és nem irányítjuk őket.
- Milyen élet az, amelyikben nem lehetnek együtt azok, akik szeretik egymást? - kérdezte Vylie. - Milyen élet az, amelyikben nem lehetnek boldogok?
- Ha egyszer elkezdjük, sosem lesz vége - mondta a királylány. - Nem akarok rajtuk uralkodni. Azt sem akarom, hogy hozzánk járjanak az összes nyavajájukkal.
- A hegy tetején lakunk.
- Hidd el, felmásznak. Vagy építenek mellénk valamit, ami ronda, és szinte magától összedől.
- Van egy ötletem. Nem uralkodunk rajtuk, és nem szólunk bele a törvényeikbe sem. Viszont mindenkit megölök, aki ezt a törvényt megpróbálja betartatni bárkivel.
- Ez azután történik, hogy a fogadósunk elmondta nekik, hogy nem akarjuk őket bántani? Vagy még előtte elintézed?
- Annyit ígértem, hogy nem esszük meg őket.
- Ha megölöd vagy megbünteted őket, az miben más, mint az uralkodás? Akkor hogyan dönthetnek szabadon?
- A halálbüntetés két férfi szerelméért elfogadható?
- Ilyet nem mondtam.
- Rájuk akarod hagyni?
- Ilyet sem. Abban maradtunk, hogy nem uralkodunk rajtuk. Lentről segíteni ér.
- Mire gondolsz?

A királylány kézen fogta Vylie-t, és kivezette a főtérre.

- Ennyit arról, hogy vigyázunk a fogadóra.

Egyetlen emberrel sem találkoztak.

- Milyen csöndes este - mondta Vylie.
- Máshol van dolguk - mosolygott a királylány.

Odasétált a szökőkúthoz, majd hét lépést tett délre és hármat keletre.

- Itt jó lesz - mondta.

Bal karját a feje fölé emelte, és az égre mutatott. Jobb karját vízszintesen és egyenesen tartotta oldalirányban. Megpördült.

Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott. Fekete füst vette körbe, és elnyelte.

A következő pillanatban megjelent Vylie oldalán.

A fekete füst oszladozott, és semmivé vált. Szobor állt a helyén.

Két gyönyörű, fekete testű nőt ábrázolt, akik egymást ölelték. Az egyiküknek villás farka és szarvai voltak. A másik nő angyalszárnyai körbefonták mindkettőjüket.

Csókolóztak.

Vylie csillogó szemmel nézte a művet.

- Wow - mondta.
- Törhetetlen.
- Milyen mélyre ér le?
- Kétszáztíz méter. Kétlem, hogy kiássák.
- Akkor mi sem visszük haza.
- Kapsz tőlem másikat. Vagy előadjuk élőben.
- Imádom, amit művelsz.
- Biztos nem jönnek rá, hogy mi voltunk.
- Az mindegy. A lényeg, hogy itt áll. Minden nap látni fogják. Első lépésnek tökéletes.

A királylány pislogott.

- Másfelől, tipikus, hogy nem két férfit ábrázol - mondta Vylie.
- És? Örüljenek, hogy segítünk. Valamit ők is tegyenek magukért.

 
 

=> Regisztrálni jó <=